
Unalmas dolog a kemoterápia.Ezen a tényen az se változtat, ha az ember közeli hozzátartozójának vénájába csöpög a kotyvalék, várni kell néhány órácskát. Családtagnak a folyosón.Hát vártam is én,úgy másfél órát a negyven fokban, de egyszercsak minden cérna szakad, az én türelmem is véges, szóval szétnéztem sendén, jobbra-balra, kórházi viselkedési kódexet keresve, de miután nem találtam, kerestem egy nyugodt sarkot az udvarban és elővettem táskámból a túlélőcsomagként bekészített varrókészletemet, és hát....hímezni kezdtem. Elvégre nem tiltja a szabályzat, hogy várakozók kézimunkázzanak.Hát mit mondjak? A reakció frenetikus volt. Innentől kezdve nem volt olyan járókelő, aki ne nézett volna végig tetőtől talpig, az arckifejezésük mindenről árulkodott, csak nem elismerő tiszteletről. Ha a két épület között ballerinaruhában ugrálókötélen átbillegtem volna az egyik kéményről a másikra, úgy húsz méter magasságban, szerintem nem okoztam volna akkora feltűnést...





















