A kislány a képen a nagymamám. Nem mondhatnám, hogy különösebben odavoltam érte gyerekkoromban. Szigorú volt és az öcsémet imádta mindenek felett. Miért van mégis, hogy az ő alkotásaival van tele a ház és mániákusan keresem a még fellelhető nyolcvan éve horgolt csodáit, hímzéseit? Miért van az, hogy egyre inkább magamon észlelem harminc éve elhangzott intéseit "este már nem kezdünk új dologba, pénteken se, vasárnap nincs munka..."Miért van az, hogy ma se merek ülve vasalni, mert mit szólna a mama? Miért van, hogy egyes emberek a síron túl is szemmel tartanak? De olyan jó, hogy vigyáznak ránk...
4 megjegyzés:
Szerintem nyugodtan vasalj ülve, mert később látod milyen hasznos, ha az ember nem terheli a lábait feleslegesen.
Bizony velünk vannak, vigyáznak ránk. Időnként én is érzem a jelenlétét. No de bennem ilyenkor a boszi dolgozik.Nem baj ha gondolsz rá.
Szia ! a fogyizóson keresztül jöttem.
Én is érzek efféléket, és ahogy idősödök egyre többször.
Megsúgom én már régóta ülve vasalok.
Amig aktivan varrtam, heti 60 db
blúzt vagy szoknyát nem tudtam volna másként levasalni.
Hidd el aki odaát vigyáz ránk azt kivánja, hogy nekünk könnyebb legyen mint nekik volt.
Én hiszem, hogy egyszer majd újra látjuk őket... Nekem is szigorú nagymamám volt. "Tanójj! Tanójj!" Mindig azt mondta és én tanultam, tanultam:) Amikor más gyerek mezítláb rúgta a port, én fehér zokniban, repülős masnikban bénáztam..., az ő falujáról írtam a szakdolgozatomat néprajzból, még megérte, hogy büszkélkedtem az ötösömmel. Ősszel lesz 3 éve, hogy elment... A botja az esernyőtartó mellett áll, mintha még mindig itt lenne...
Megjegyzés küldése