Nem szeretnék lakni szürke házban,
mert a falon nem látszana árnyam,
és ülnék benn magam is szürke ruhában.
Aztán ha szürkén leszállna az alkonyat,
és a sötétség befedné a bokrokat,
a tükör szinte félve kifakulna
csillagfénytől darabokra hullva.
Meg ha volna redőny az ablakon,
ujjamat is becsíphetné, ó, nagyon,
s ezért mindig vigyáznom kellene,
hogy ne orroljon rám a szürkék szelleme.
Inkább szeretnék ülni bárányfellegen,
mely naranccszínben lebeg át az estelen;
és látnám, hol fejik már a tehenet,
miközben a tej habja, akár a lehelet
nő magasra, s árad tán az égre,
ahogy köd telepszik a magas jegenyékre.
S míg odalenn kigyúlik cirmos macskák szeme,
parázstól lesz vörös az égbolt pereme,
meg a tetőket is szinte lángolni látom,
és lángolva alszik ki minden a világon.
Lángol a kaszaél, fejemen a szalmakalap,
lángol az esthajnalcsillag az újhold alatt,
és rendre dőlnek kévék vörös sugárból,
ropogva vetnek lángot egy különös csodától:
hogy nyugszik a nap, és minden fordul utána,
mind napraforgók félig lehunyt virága.
(Brasnyó István)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése